Miért söpör végig tiltakozáshullám Európán?
Örömteli hír is lehetne, hogy a neoliberalizmus egyik démona, az adósságcsapda napjainkra a politikában központi téma lett. A felismerés megkésettsége eleve sokba került az országnak, de ha egy új gazdaságpolitika jegyében csak az adósságcsapdáról kezdünk másként gondolkodni, és közben nem kérdőjelezzük meg a gazdasági növekedés neoliberális felfogását, csupán a bajokat tetézzük.
Magyarország helyzete kivételes: ide az összes adósságválság beköszöntött. Így 1982-ben Lengyelország után, 1994-ben Mexikó után, 2008-ban Izlanddal voltunk az élen a fizetésképtelenné vált országok sorában.
A tanulópénz még sokkal több: Magyarországon a rendszerváltás után úgy tízszereződött meg a külső adósságállomány, hogy közben a nemzeti vagyont is kiárusították. Mindez a hazai közgazdaság-tudomány asszisztálása mellett történt. Nem véletlenül.
Az eladósodás az országokat menthetetlenül egyirányú utcába tereli: a Nemzetközi Valutaalaphoz. Az IMF-hez, amely – ez ma már közismert – a mentőcsomag (átmeneti kedvezményes hitel) feltételeként szabja meg a követendő gazdaságpolitikát, kikényszerítve a gazdasági megszorításokat, továbbá a gazdasági liberalizációt, a privatizációt, az állami költségvetés kiadásainak csökkentését.
Magyarország helyzete már a rendszerváltás előtt is kivételes volt. Míg az egykori szovjet blokk országai csak a rendszerváltás után csatlakoztak az IMF-hez, a Világbankhoz, mi ezt 1982-ben megtettük. Az IMF direkt befolyásának hatására a neoliberális gyökerű piaci reformok nálunk már a rendszerváltás előtti reformhullámokban megjelentek. Az IMF-befolyás indirekt, rejtettebb mechanizmusai is érvényesültek: a médiában és az akadémiai világban a neoliberális gondolkodás már az 1980-as évek közepére nemcsak a közgazdászok, hanem a szociológusok, politológusok között is monopolhelyzetbe került. Az értelmiségi pályák összességében a szelekciós vágányokat úgy állították, hogy csak ezekből a szellemi körökből lehessen komoly kapcsolati tőkére szert tenni itthon és külföldön.
Csak nagyobb időszakra visszamentő tapasztalat hiányában lehet rácsodálkozni arra, ami napjainkban a médiatörvényről, az új alkotmányról a nemzetközi fórumok vitáin történt.
A gazdaságot irányító intézményekben – éppúgy, mint a véleményirányító fórumokon – azokat az érdekcsoportokat hozták helyzetbe, amelyek – sokszor különböző színezetű politikai címkével a homlokon – egyaránt kiszolgálói voltak annak, hogy a társadalmat totálisan alárendeljék a neoliberális céloknak. Az IMF Magyarországon – a háttérben néhány meghatározó külföldi alapítvánnyal – a rendszerváltás katalizátora volt. Nem véletlen, hogy Magyarország a neoliberalizmus mintaországa, sőt kísérleti terepe lett.
Az utóbbira bizonyítékok egész sora szolgál: Magyarország abban is egyedülálló, amilyen gyorsasággal a rendszerváltás után előbb a távközlés (az Antall-kormány végén), majd a kilencvenes évek közepén (Horn-kormány) az energiaszektor privatizációját levezényelték.
*
A privatizációs hullámokat megelőzik az ország pénzügyi nehézségei. Az elmúlt húsz év és a külföldi tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy az oksági viszony valójában fordított. Mivel az adósságszolgálat menedzselésében az exporttöbbleten kívül a külföldi tőke beáramlásának van jelentős szerepe, így önbeteljesítő próféciaként a külföldi befektetők döntően tudják (esetenként hazai hisztériakeltéssel rásegítve) egy-egy ország adósságválságát és annak időzítését megszabni. Az egész folyamat célja a privatizáció kierőltetése.
Így volt ez 1995-ben is. Amikor megütötték a hangvillát, a hazai neoliberális kórus azonnal követelte a megszorításokat (Bokros-csomag) és a privatizáció felgyorsítását. (Ugyanerre hozható példa a Gyurcsány-kormány idejéből is.) Egyetlen szempontból visszatérve még az 1995-ös időszakra: ekkor gyakorlatilag megszüntették a hitellel történő privatizáció lehetőségét, így a későbbiekben szinte kizárólag külföldi vállalatok tudtak Magyarországon privatizálni. Ezzel már a kilencvenes évek közepén eldőlt, hogy az ország gazdaságilag kiszolgáltatottá válik.
Mindezek fényében talán arra is megtalálhatjuk a választ, hogy Kelet-Közép-Európában a rendszerváltás után miért csak Magyarországon nem lehetett reprivatizáció. A következmény: Magyarország gazdasága mára a világon páratlan mértékben lett a külföldi tőkének és a külső piacoknak kiszolgáltatott. A belső gazdaság az elmúlt húsz év alatt valójában leépült, melynek drámai mértékét mutatja, hogy ma az export csupán húsz százaléka származik a belső gazdaságból. A tetemes külső adósság miatt az ország ugyanakkor az exportbevételre alapvetően rá van utalva, a multik és a spekulánsok révén beáramló „forró tőke” kezében van, hogy az ország ne legyen fizetőképtelen.
Csak húsz évet kellett várni
A nyolcvanas években nemcsak a kádárista elit, hanem a rendszerváltó értelmiség is tabutémává tette az eladósodást, és közösen takarták el a reform jól csengő szavával az IMF megszorítócsomagjait. Pedig voltak kutatók, köztük jómagam, akik már a nyolcvanas évek első felében feltárták a hazai eladósodás folyamatát, az adósságcsapda kialakulását. Azt is, hogy Magyarországon 1982–1989-ig már az IMF tanácsai mellett kétszereződött meg tízmilliárdról húszmilliárd dollárra a külső adósságállomány. Közben a tényleges forrásbevonás a gazdaságba nem volt több egymilliárd dollárnál, mert a különbséget az országból kivitte a kamatszivattyú adósságszolgálat formájában. Latin-amerikai példák bizonyították, hogy az adósságcsapda a szabad piacgazdasághoz tartozó felzárkózó országokban ugyanúgy működött, mint akkor nálunk. Ezek az írások akkor a „kis tigrisek”, Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Malajzia kivételes helyzetére is ráirányították a figyelmet.
A mai állapotokban az eligazodás nem lehetséges az akkori értelmiségi belvilágra való rálátás nélkül. Márai Sándor gondolata, hogy „a történelmet nemcsak olvasni és hallani, hanem szagolni és tapintani is kell, ha valami biztosat szeretnénk tudni”, talán megengedhetővé teszi két személyes élmény közlését.
Az Akadémia egyik kutatóintézetének munkatársaként 1987-ben meghívást kaptam, hogy Nyugat-Berlinben a nemzetközi eladósodást tárgyaló rendezvényen előadást tartsak. Intézetvezetőm – feltehetően felsőbb nyomásra – táviratot küldött a tanácskozás szervezőihez azzal, hogy én ott nem az Akadémia álláspontját, hanem egyéni álláspontomat képviselem. (Mintha lehetne ez másként tudományos vitákban.) A demokratikus vitakultúra játékszabályaihoz szokott nyugati szervezők megdöbbenésük kifejezéseként előadásom előtt a résztvevőknek felolvasták a levelet, melyről én is csak ott, a teremben szereztem tudomást. Igaz, életem első külföldi sajtóinterjúját ennek köszönhettem, nem kisebb lapban, mint a Corriere della Serában, de ez az itthoni kutatási légkörrel szemben csekély kárpótlás volt.
De lássuk, hogyan nézett ki ebben az időben a hivatalossal szembeni ellenzéki oldal!
Ezerkilencszáznyolcvannyolcban az Akadémia-intézetekben, az új demokratikus szakszervezet alakuló nagygyűlésén, a politikai ideológiák kavalkádja közben felvetettem, hogy talán fontos lenne az adósságcsapdáról beszélni. Ha ugyanis a reform egyenlő az IMF megszorító intézkedéseivel, akkor hogyan lehet majd megvédeni a munkajövedelmek és a foglalkoztatás pozícióit, és mi lesz egyáltalán a demokrácia tartalma? Ugyanazt a választ kaptam, mint később az Ellenzéki Kerekasztal gazdasági oldalának összes ellenzéki képviselőjétől: most a feladat a politikai és az alkotmányos keretek megalkotása, a gazdasági alapkérdéseket később kell megvitatni.
Erre csak húsz évet kellett várni.
Megjegyzem, húsz év alatt sok ország nem az adósságállományát, hanem a gazdasági növekedését tízszerezte meg. Igaz, az ázsiai térségben, mely – néhány különcöt leszámítva – kívül esett az érdeklődési horizonton.
Leküzdöttük-e démonainkat?
Most, hogy húsz év után a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás lett a legfőbb gazdaságpolitikai célkitűzés, és az ázsiai térség fejlődésére is figyelem irányul, nyugodtan hátradőlhetünk, és nincsenek aggodalomra okot adó előjelek? Vajon leküzdöttük-e a neoliberalizmus démonait azzal, hogy leváltunk az IMF lélegeztetőgépéről?
Sajnos nem. Ha egy új gazdaságpolitika jegyében csak az adósságcsapdáról kezdünk másként gondolkodni, és közben nem kérdőjelezzük meg a gazdasági növekedés neoliberális felfogását, csak a bajokat fogjuk tetézni. Mert épp a globális kapitalizmus liberalizált piaci mechanizmusai jelölik ki ma a világban a gazdasági növekedés azon pályáit, amelyek az adósságválsághoz vezetnek. De ugyanez a növekedési modell a ludas a munkanélküliség világméretű növekedésében, az egyre akutabbá váló foglalkoztatási problémákban, a gazdagok és szegények közötti szélsőséges vagyon- és jövedelemegyenlőtlenségben, de a kritikussá vált ökológiai problémákban is.
Reng a föld ma mindenütt. Pénzügyi válság, gazdasági válság, szociális és ökológiai válság – térbeli szétszórtságuktól és időbeli lefolyásuktól függetlenül egyazon oksági láncon függnek, melyben a neoliberalizmus piacfelfogásából következő perverz gazdasági növekedés az elsődleges kiváltó ok. Ez a neoliberalizmus legfőbb démona. A többi következmény, az adósságcsapdát is beleértve: ezek a démonok hierarchiájában csak afféle aldémonok.
Illúzió abban bizakodni, hogy ha majd beindul a gazdasági növekedés, ez automatikusan magával hozza a foglalkoztatás megfelelő bővülését. Az sem igaz, hogy a gazdasági növekedés automatikusan bővíti a költségvetés forrásait, így utólagos korrekciós mechanizmusokkal az állam tudja majd kezelni a szociális és a környezeti problémákat. Ez a jóléti állam növekedési modellje, mely sikeresen volt alkalmazható a globalizáció előtt, de a mai világ liberalizált piaci rendszereiben már nem működik. A gazdasági növekedés által generált pluszjövedelem korábbi lecsorgó mechanizmusa mára megszűnt.
A növekedésből következő többletjövedelmet a multik és a játékszabályaikhoz gyorsan hasonuló nemzeti nagyvállalkozások egyszerűen zsebre vágják, kiviszik az országból. A belső piacokon meg többnyire csak luxusfogyasztásra költenek. A lakosság nem jut jobb megélhetést biztosító többlet-vásárlóerőhöz, és az állami költségvetés bevételei sem bővülnek. Sem a periférián, sem a centrumországokban. A különbség csak az, hogy a centrumban a társadalom testéről leolvasztható zsírréteg vastagabb, ezért az emberi létvilág alapvető fenyegetettsége először a periférián váltja ki a düh és a harag lázadásait. Ez kezdődött el Észak-Afrikában, folytatódott Dél-Európában.
A fejlett világhoz tartozó Európában az Eurostat adatai szerint a teljes munkaidős foglalkoztatottak között a szegények aránya nő. 2007-re már a foglalkoztatottak 8,5 százaléka szegény, a megelőző két évhez képest közel egy százalékkal emelkedett a teljes munkaidőben foglalkoztatottak között a szegények száma. E szituáció a 2008. évi válság után is romlott.
Elfelejtett szólni
A neoliberális gondolkodás gazdasági növekedésről vallott felfogásának legfőbb hibája, hogy eltekint a globális kapitalizmus dinamikájától, a globális szereplők érdek- és hatalmi viszonyaitól. Kiindulópontja és megkérdőjelezhetetlen hittétele az, hogy nyitott gazdaságban a szabad tőkeáramlás körülményei között a részvénytársaságok – a multik – a gazdasági növekedés motorjai, a gazdasági felzárkózás zálogai. Ennek az ideológiának legfőbb propagálója az IMF és a Világbank, de térségünkben az Európai Fejlesztési Bank is.
A neoliberális gazdasági növekedési modell az állam szerepét is döntően átformálja. Míg a globalizáció előtt az államnak szabályozó szerepe volt, amely többek között a gazdaság és a társadalom érdekei közötti harmonizációra irányult, addig a neoliberális növekedési modell az államot abba az irányba szorítja, hogy feladata a multik szolgálatára, a külföldi tőkének kedvező befektetési feltételek megteremtésére korlátozódjon. Az államot nem leépíteni, hanem alárendelni kívánja a globális szereplők érdekeinek. A közjó és az állam közötti kapcsolat elszakítására törekszik, mivel azt akarja elhitetni, hogy mindenki boldogulásának legfőbb záloga a globalizáció maga, liberalizált piacaival és a világpiaci integrációval.
A neoliberális gazdaságfejlődési doktrína eddig lényegében két változatban terelte a felzárkózó országok gazdaságfejlődését a multik által vezérelt növekedési pályára.
1. Olajban, ásványkincsekben gazdag országok a kitermelés fejében úgynevezett petrodollárokhoz jutottak, amelyek bekerültek a multinacionális bankokhoz. Ez a pénz hamar a transznacionális vállalatokhoz került, amelyek a fejlődő térségben nagy iparosítási programokba kezdtek, miután sikeresen elhitették magukról, hogy ők a modernizáció és felzárkóztatás legfőbb előmozdítói. Itt mindegy volt, hogy ezek az államok diktatórikusak voltak vagy demokratikusak. Mindez a helyi hatalmi elit uralmát segített fenntartani, ha közreműködött a fenti rendszer működtetésében. A neoliberális modell működtetésének legnagyobb haszonélvezői eközben a multinacionális bankok és a transznacionális vállalatok voltak, a helyi hatalom a közreműködői díjat kapta meg. Mindenki más vesztes maradt.
E változat mintaországa Szaúd-Arábia a legtöbb öbölállammal együtt.
Az olajban, ásványkincsekben gazdag latin-amerikai országok – a pénzügyi válságon, az eladósodáson, a lakosság drámai elszegényedésén keresztül megszerzett tanulópénz hatására – egyre inkább térnek önálló útra. Ez nemcsak a Hugo Chávez-i politikát folytató Venezuelára, de Bolíviára, Argentínára és egyre inkább Brazíliára is áll. Nem véletlen az USA aggodalma e folyamatok láttán.
2. Az olajjal, ásványkincsekkel nem rendelkező országok növekedési csapdája a nemzetközi hitelek vezérelte gazdaságfejlesztés és modernizáció illúziójához kapcsolódott. E hitet bennük a nemzetközi bankok, illetve a neoliberális gazdaságfejlődés fő propagálói, az IMF és a Világbank is táplálták. A folyamat kezdete megegyezik az első esettel, amikor is az 1970-es évek olajválsága következtében a nemzetközi bankokban nagy mennyiségű petrodollár halmozódott fel. Ekkor árasztotta el a világot az exportvezérelt növekedési pályáról szóló propaganda. A felvett hitelekből finanszírozott iparosítási és gazdaságfejlesztési projektekben többnyire az IMF és a Világbank is szerepet vállalt. Azt elfelejtették közölni – a neoliberális hazai közgazdászokkal egyetemben –, hogy az összes külső hitelt felvevő ország nem lehet egyszerre nyertes, exporttöbblete nem lehet mindenkinek, mivel ez nullaösszegű játszma. Ami az egyik országnak exporttöbblet, az valaki másnál importtöbblet. Az út szinte elkerülhetetlenül vezetett az adósságcsapdához. Hozzátehetjük: a kelet-európai rendszerváltáshoz is.
A két változat azonos alapokra épül, változás nélkül a vége is azonos: zsákutca.
Miért lesz egyre több a munkanélküli?
A globalizáció alaptendenciája, hogy a gazdasági növekedés számára a belső piacnál egyre fontosabbá válik a külső piacok szerepe. Élet-halál kérdés lesz, miként tudja egy-egy ország növelni világpiaci részesedését. Ebben a pillanatban már benne is vagyunk a perverz gazdasági növekedés csapdájában: ha a világpiaci részesedés növelése a legfőbb gazdaságpolitikai cél, akkor ez az eszközt is meghatározza. Nem lehet más, mint a világpiaci versenyképesség növelése. De mit is jelent ez valójában? Azt, hogy az egységnyi munkaköltségre vetített termelésnek egyre nőnie kell.
E ponton érthető meg a neoliberális gazdasági növekedés teljes perverzitása. Egyrészt az, hogy ezen a növekedési pályán a munka termelékenységének növekedése gerjeszti a munkanélküliség növekedését. Másrészt az, hogy világpiaci versenyképesség által generált gazdasági növekedés a béreket lefelé szorítja: azokat is fenyegeti az elszegényedés réme, akik kapnak munkát. E folyamatokat leginkább azokban az országokban lehet világosan látni, ahol magas a gazdasági növekedés, és ilyen ország ma nem Európában, hanem Ázsiában található.
Tajvan alacsony inflációjú, jelentős valutatartalékú ország, nincs eladósodva. Minden belső gazdasági adottsága megvan ahhoz, hogy kiegyenlítetten fejlődjön. Ráadásul Tajvan szédületes gazdasági fejlődésére történelmileg nem volt jellemző a jövedelemegyenlőtlenség. Jó példa a probléma megvilágítására Tajvan más szempontból is. Ma is kiugróan magas gazdasági növekedést produkál, ami alapvetően nyitott gazdaságban megy végbe. GDP-je 64 százaléka származik exportból. 2010-ben 13 százalékos gazdasági növekedést ért el, mégis e két számjegyű gazdasági növekedés mellett a kormánynak speciális állásteremtő programokat kellett indítania, ennek ellenére a munkanélküliség elérte a 4,6 százalékot. Közben 1987-ig a munkanélküliség átlagosan két–három százalék között mozgott csak, 9,5 százalék gazdasági növekedés mellett. Az is mellbevágó, hogy a szigetország két számjegyű gazdasági növekedése mellett 2010-ben a bérek valamivel alacsonyabbak voltak, mint 1999-ben. Talán jó példa arra, hogy milyen erők feszítésében zajlik ma a neoliberális gazdasági növekedés.
A globális kapitalizmus e növekedési modellje belső hajtóerejénél fogva vezet a társadalom szélsőséges polarizálódásához. Méghozzá úgy, hogy minél nagyobb a növekedési ráta, annál nagyobb a jövedelemegyenlőtlenség irányába ható szétfeszítő erő. A gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek, mivel a növekedésből származó jövedelem egyre nagyobb szelete jut a gazdagoknak. Egy példa szintén Ázsiából, a nagy növekedési rátát produkáló Indiából. A Forbes magazin 2007. évi, USA-dollárban számított milliárdoslistáján India negyven fővel szerepel, míg a sokkal gazdagabb Japánban 24 fő, Franciaországban és Olaszországban egyenként 14 fő tartozik a milliárdosok klubjába. Kína, az itt is növekvő jövedelemegyenlőtlenség dacára, csak 17 fővel szerepel. A második évezred első évtizedében Indiában több lázadásról is hallhattunk. Egyrészt a falusi lakosság erőteljes megmozdulásairól az ellen, hogy részvénytársaságok állami segédlettel csekély pénz ellenében szerezték meg földjeiket ipari parkok számára. Ugyanakkor több lázadás volt amiatt is, hogy az iparosítás által letelepedett részvénytársaságok dolgozói részére még a megélhetési minimumot sem biztosították. Közben a munkaintenzitási követelmények egyre nőttek, melynek érvényesítésére különösen a nem szervezett dolgozók körében volt lehetőség. Az önfoglalkoztatottak helyzete a munkavállalókhoz képest még drámaibb: önkizsákmányolásukat a végtelenségig fokozzák, mert a megélhetéshez legszükségesebb jövedelmet egyre több ledolgozott munkaórával tudják csak előteremteni, piaci kiszolgáltatottságuk a legnagyobb.
A demokrácia aláásása
A neoliberális gazdasági növekedés dinamikus hajtóereje egy újabb perverzitást is kitermel: az ökológiai problémákat. A nagy részvénytársasági befektetők leginkább abban érdekeltek, hogy részesedésüket a külföldi piacokon fokozzák, ez a mindenáron történő költségcsökkentés rövid távú szempontjához láncolja őket, ami alól a természeti erőforrások sem kivételek. Ez az összefüggés hajtja az ördögi logikát, a környezettel való felelőtlen bánásmódot, a természeti erőforrások minél nagyobb kizsigerelését. A humánerőforrással ugyanaz a bánásmód, mint a természeti erőforrással. Ezért a neoliberalizmus perverz gazdasági növekedésének szociális és ökológiai drámáját ugyanaz a belső erő mozgatja: a liberalizált piacokon a részvénytársaságok által indukált gazdasági növekedés.
A neoliberális gazdasági növekedés alapjaiban ássa alá a nyugati típusú demokráciákat. Recseg-ropog a bemutatott perverz gazdasági növekedési modell mindenütt a világban. A választási küzdelmek azonban hosszú ideig csak ideológiai csatározások voltak, nálunk éppúgy, mint a világban másutt. A politikai küzdelemben a felek a politikai szlogenek változatos tárházát használták, de a lényegről, az adósságcsapdáról, a gazdasági fejlődés legfontosabb céljairól, a külföldi tőke szerepéről, a privatizációról kevés szó esett. A választások után kiderült, hogy különbségek csak politikai címkéikben voltak, durvább vagy kevésbe durva formában a gazdaságpolitikai tartalom akár a baloldali, akár a jobboldali választási győzelmek után is ugyanaz volt: a neoliberális növekedési modell folytatása. E növekedési modell tanulságaival a választók hamar szembesültek, ezért a kormányokat rendre azzal büntették, hogy a következő választási fordulóban leváltották. A globális tőke meg úgy gondolkodott, mint Arany János versében a bíró a Péter és Pál gazda közti fülemilepörben, a két oldalán megtömött zsebekre mutatva:
„Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.”
Szegő Andrea
Forrás: Magyar Nemzet, 2011. június 25.
Képek: Huge conspiracy; police start riots all over Europe!! – Police Inspector Blog, 2010. december 16.
