A szerző, Béndek Péter
Az individualizmus probléma. A filozófiai okoskodás, amelynek módszertani és – ami itt lényegesebb – etikai elve, problémaként termeli újra, de problémaként nem foglalkozik vele. A filozófia Szókratész óta individualista, amikor aztán ez az individualizmus a kezdeti előkelőségét feladva felajánlkozott a tömegeknek (az individualizmus kb. Krisztus óta tekinthető szimpla tömegmozgalomnak), a filozófia többé nem volt képes kihúzni magát a tömegmozgásból, így egy pillanat alatt – amelynek felismeréséig azonban pár száz évnek el kellett telnie – a fölöslegesség ismert, túlságosan is emberi űrjébe hullott. Ez természetesen mélyebb probléma Auschwitznál, amely – hozzáteszem: éppen ezért – „filozofikusan” igen, de filozófiailag aligha ragadható meg, hacsak nem Heideggerrel, ami viszont botrányosnak tűnik. (Nem az. Kellő tisztelettel, Auschwitznál vannak fundamentálisabb problémák az ideális „kegy-etlen” gondolkodó számára. De Auschwitz és a filozófiai rejtőzködés és dadogás kétségtelenül összefüggenek.) A filozófia – vagyis az akadémiai individualizmus – azt állítja, hogy az individualizmus problémákat ugyan gerjeszt, de maga nem tekinthető problémának, és még az antimodern revizionisták sem, akik közül már csak a félszívű konzervatívok maradtak a fedélzeten, merészkednek tovább, minthogy kijelentsék róla, hogy – hiszen kiküszöbölhetetlen. A filozófia javára szolgáljon, hogy ezt teljes dogmatikus őszinteséggel és nem maga-féltésből mondja. Nem véletlen, hogy a kevés jó filozófus annyira kevésre becsülte a filozófiát, hiszen jól látták a bármely tudományéval versenyképes, reménytelen dogmatizmusát. Az individualizmus – nem az individuum! – probléma voltát a filozófiai csevelyből kiszoruló és politikailag teljesen szalonképtelen bal- és jobboldali kollektivista romantika kivételével (Hegel usw.), amely igen jellemzően mindig elvetette a nyugati bölcseletet, ma már senki sem hiszi. Jellemző, hogy a „keleti” társadalomelméletnek induló, de hamar leáldozott ún. tranzitológia sem foglalkozott vele soha. Jóval maradandóbbnak tekintette például a dél-amerikai rendszerváltozások tanulságait a magyar vircsaft szempontjából, mint a gondolkodás esélyeit. (Emlékezhetünk, mennyi ösztöndíj és milyen jó bizniszek kerekedtek ebből annak idején, oszt minek.)
Kharón ladikja. Joseph Anton Koch munkája
Az individualizmus probléma. Van a dolognak egy viszonylag könnyen emészthető vetülete, amely visszautal a politikai individualizmus forrásvidékére, jelesül az angol alkotmányos fejlődésre. Számtalanszor aláhúzták már, hogy az individualizmus Angliában nem ex nihilo teremtett világot, hanem mintegy korrigálta az individualista keresztény-legalista miliőt. A nálunk jobb- és baloldalon más okokból, de egyformán félreismert Egyesült Államokban úgyszintén. Magyarországon a korrekciónak ilyen tárgya azonban tizenvalahány éve sem volt, és ma sem létezik. A vitáink – ahelyett, hogy kezdettől a lényeget megcélozva a kontextus és vele a közélet kialakítására irányultak volna – az értelmiség és a politikusok hátbaveregetős-dogmatikus csevejének áldozatává lettek, nemzetközi szimpóziumokon pertraktált alkotmánybírósági határozatokhoz igen, de Mari néni honpolgári közérzetének javulásához még véletlenül sem járultak hozzá. Ez a csaknem minden tekintetben szekularizált, demitologizált, ám annál dogmatikusabb álvita-kultúra soha pompásabban nem illeszkedett még formális jogállami szemléletbe, amelyet idehaza az első parlament és az alkotmánybíróság szentesített, a társadalom pedig, mivel az ellenkezőjére felkészületlen és messzemenőkig (na!) anómikus volt, tudomásul vett. Azóta is minden bizonnyal Godot-ra vár az, aki a közösségi elvek rügyeit vizionálja az individualizmus ága-bogán. Hol van az, megírva, hogy egy közösség – nemzet, politikai társadalom stb. – szükségképpen magára talál egy ilyen útvesztőben? Mi ez az áltudomány, amely szorgalmasan igyekszik rátelepedni a valóságra?
Engedtessék meg, több ez, mint szubsztantivista búsongás. Magyarországon például, pace Rawls, semmilyen vita nem zajlott idáig a megállapodott polgári (hangsúlyosan kerülöm a „jóléti” szót) társadalmak legfontosabb és szinte egyetlen transzcendens, vitatható (ti. diszkutálható, nem dogmatikus) erényéről, az igazságosságról. Az igazságosság ügye az értelmiség cinikus hallgatása mellett ad acta lett téve 1989-ben, feltehetően arra az időre, amíg „meg nem szilárdulnak a jogi és a gazdasági rendszer keretei”. Váncsa úr minap megismert kocsmárosa ezt minden bizonnyal úgy fordítaná, hogy „amíg el nem loptunk minden mozdíthatót”, és – gondolom én – a dolgok ilyen felmerülésében egyre kevesebben látnak kivetnivalót a legutóbbi brókerügy óta. Ez csak a politikai alvilág összeolvadására világított rá szépen, a júniusi gazdasági fiaskósorozat viszont ahhoz kellett, hogy végleg leszámoljunk egy szívós mítosszal is, miszerint vannak egyfelől az okosak, akik tudják, hogy minek miután és miből kell következnie, és másfelől a naivak, a lúzerek, a türelmetlenek és a filoszok, akiket pedig eleve illetéktelennek kell nyilvánítani, ha jót akarunk magunknak. A kérdés 1989-cel mit sem változott: milyen árat kell még megfizetni azért, hogy a közösség érdekei megfelelő súlyt és védelmet kapjanak a törvénykezésben?
A sátán és Szent Ferenc vitája Montefeltrói Giudó szerzetes lelkéről. Joseph Anton Koch munkája
Nota bene, az igazságosság jobb helyeken (időkben) nem csak megfogható és elvihető javakról szól. Az anyagi világ csak egy szelete annak, amit az emberiség valaha értéknek ismert el, és amit megpróbált igazságosan elképzelni. Sajátos helyzet, merthogy a múlt század második felében a jóléti állam gyakorlatilag elbitorolta a hagyományos igazságos állam helyét a politikai gondolkodásban, Magyarországon – ahol a régi dallamok a felismerhetetlenségig megkoptak már, vagy nem is hangzottak el soha – nincs is fül a jól berendezett társadalmak hagyományos problémáinak, az erkölcsi, hitbeli, viselkedési elvárások, a közösségi érdekek, az állampolgári közérzet és a modern kori osztrakiszmosz felvetésére. A magyar helyzetet egyformán sújtja az eredeti kontextus hiánya és az individualizmus képtelensége arra, hogy saját racionalitását meghaladó és korlátozó elveket hozzon létre. Az individualizmus probléma. Megdőlnek bálványozott dogmáink, ahogy az Arthur Andersen, az amerikai elnöki intézmény, a New York Times, a BBC, a szlovák titkosszolgálat (itt egy félmosoly), és elég ehhez néhány magányos cserkész. A paksi atomerőmű, a K&H Bank, az. M7-es (még egy grimasz), mi jön ezután? A hazai politika intézményrendszer aktorai egy szemernyivel sem stabilabbak ezeknél, csak úgy tűnik, rezisztensebbek az alapjukat érő kritikával szemben – feltehetőleg, mert gyengébbek, ami persze körülbelül a legutolsó erény, amire szükségünk van. Lassan kifogyunk a régi igazságokból, és feltárulkozik az ember magányossága.
Az individualizmus probléma. Ahol az individualitás érték, ott nagy a szükség az értékes emberekre. De lám ilyenek nincsenek, vagy nem vehetők észre. Meddig várjon hát egy közösség a cselekvéssel? Meddig tartható fenn az individualizmus érinthetetlensége, amely nyilvánvalóan meghaladja az individuumokét, hiszen ezeknek az uralkodó dogma szerint legalább van határuk – az ellenkező individuum érdekei? De az individualizmusnak, amely az individuumok határait megállapítja, nyilvánvalóan nincsen.
Harmónia és pokol. Joseph Anton Koch munkája
Mind több jel mutat arra, hogy az individualista modernizmus titkos fegyverét, az adaptív-innovatív képességet, amelytől a lehetőségek folyamatos regenerálódását várjuk, már maga alá gyűrte egy zárt logika, amely egyre több káros, mint előnyös mellékterméket hoz létre. (Az egyik legrettenetesebb ezek közül az ember gazdasági és biológiai instrumentalizálódása, konkrétabban a tenyésztett tömegek butik- és szexindividualizmusa). Emellett e logika felszámolni látszik saját természeti alapjait, folyamatosan nagy veszélyeket rejlő konfliktusokat gerjeszt, soha nem látott egyenlőtlenségeket hoz létre égtájak és népek között, és egyértelműen az emberi kultúra hagyományos önvédelmi, bár e logika szerint irracionális tiltásainak és fenntartásainak lerombolásának irányába hat. Az öngyilkosság, az abortusz, a homoerotika stb. státusának folyamatos erősödése individualista alapon egyszerűen nem kérdőjelezhető meg, noha az önrendelkezési szabadságok kiterjesztése nyilvánvalóan nem emeli az individuális boldogságok összegét. A mai ember valószínűleg nem elégedettebb a háromszáz évvel ezelőttinél. De az individualizmus nem kalkulál, a szabadságok kvantifikálhatóságával, amely a liberalizmus elemi igénye, nem állítható szembe a boldogságé. Eközben az individualizmus az egzaktnak becézett tudományok és a technika iránti áhítatát, amely a közgondolkodást valamiféle progresszivista messianizmusba löki, a liberalizmus holisztikus elkötelezettségének aláásásával egészíti ki, továbbá felerősíti a liberalizmus eredendő gondjait a személytelen és a diakronikus érdekek (a természet, más kultúrák, a jövő generációk jogainak) kezelésében. Az individualizmus rá tudja szorítani a liberálisokat arra is, hogy adott esetben durván beleavatkozzanak kollektív intézmények és testületek (pl. egyházak, egyetemek) autonómiájába, miközben képtelen létrehozni vagy megerősíteni más (pl. kisebbségi) autonómiákat.
A liberalizmus kezdeti egységét az individualizmustól és a modernizmustól a közösségi érdekekbe vetett vak, mitikus bizalom biztosította. Ahol ilyen bizalom valaha létezett, még ma is nagyobb sikerrel és alaposabb ismeretekkel nézhetnek alternatív gondolkodási minták után, mint például Magyarországon, ahol az egész politikai érzület, kurz und gut, egyetlen nagy zöldmezős beruházás – mocsárra telepítve. De Magyarországon a liberalizmusról hamis realisták, doktrinér komprádor-politikusok, és Ronald McDonald (a piros orrú bohóc) izzó lelkületű ellenfelei állítják ki a bizonyítványt. Máshol kétszáz éve a modernség útkereséséről vitáznak, és a liberalizmus legföljebb melléktéma. Nálunk mindkét oldal megelégedésére „Auschwitz” a leitmotiv.
A provincializmus a levegőben van.
(Ezt nem Malév-ellenreklámnak szántam.)
(Kiemelések tőlem – B. B.)
Forrás: Élet és Irodalom, 2003. augusztus 15.
